Interjúk

"Szellemi-lelki roncsteleppé tettük az országot"

 

Karinthy egyik krokija szerint a „hogy vagy?" kérdést naponta föltesszük, de voltaképpen senki nem vár rá választ. „Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senkinek se jutott az eszébe". A VS.hu készített interjút Kemény Istvánnal. Bán Zoltán András írása.

Szóval első kérdésem: hogy vagy? Azaz hogyan érzed magad mostanában mint író, mint ember? Hogyan érzed magad a mai magyar közéletben?

Azt hallottam/olvastam sokszor, főleg nyugatiaktól, hogy a magyarok mindig komolyan veszik ezt a kérdést. És többnyire panaszkodni kezdenek. Persze ez a válasz csak a „very well"-hez képest panaszkodás, de ez is éppen eleget tesz hozzá a magyarok durván negatív, pesszimista mentalitásáról kialakult képhez. Van ebben valami. Magamon érzem, mert ha megkérdezik tőlem, hogy vagyok, mindig komolyan veszem a kérdést, és akár azt vágom rá, hogy jól, akár azt, hogy nem jól, többnyire úgy érzem, hazudok. Szóval köszönöm kérdésed, nem érzem magam jól. Egy mélydepressziós, halálra frusztrált országban egy mérsékelten depressziós, átlagosan frusztrált ember vagyok. Úgy íróként mint emberként. Viszont ugyanez azt is jelenti, hogy minimum kilencmillió ember él az országban, akik összetennék a kezüket, ha cserélhetnének velem. A mai magyar politikai és közéletben azért érzem magam pocsékul, mert ötletem sincs, hogyan lehetne rajta javítani. Csak azt tudom, hogy kéne.

Ez elég lehangolóan hangzik. Ugyanakkor azt szokták mondani, hogy a rettenetes közérzet jót tesz a költészetnek. Ady például megírta ilyenkor Az undor óráiban című versét. Igaz ez a te esetedben?

Ha gőgős, dőzsölő hadak
Ültek nyakára romló népnek,
Így van ez rendjén bizonyára
S csak aki méltó, az szabad.

Egy-két szegény iródiák
Sohse állított meg még sorsot
És népeket veszejtő, titkos,
Törvényes, nagy tragédiát.

Például ezek a sorok, ugye?

Igen, például ezek. De olykor nálad is termékenynek bizonyul a depresszió?

Persze, csak az a baj, hogy nincs recept. Ha tudnám, hogy a depressziótól biztosan jót fogok írni, akkor fülig érő mosollyal várnám... De visszatérve az előző kérdésedhez, Ady Endre egy nemzeti próféta volt. Én meg nem. Nekem állandó kétségeim vannak afelől, hogy a depressziómból mi az egyéni szoc. problémám, és mi az, ami esetleg közügy. Adyról meg el tudom hinni, hogy akár jól volt éppen, akár rosszul, egyszerűen ő volt Magyarország, és kész.

Majdnem tíz éve ezt írtad Ady kapcsán: "A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradványország most múlik ki csendesen a szemünk előtt. Nincs itt már önálló kis világ, nincs egek ostromlása. Aki pedig egeket akar ostromolni, az tanul, és elmegy innen. Amit itt hagy, egy vidéki ország." Hogyan látod ezt most? Mert hogy azóta sokan elmentek, az tagadhatatlan.

A szomszéd népeknél él egy kiirthatatlan kép az ellenszenves, gőgös magyarokról. De még a csehekben is. Ez nem is csoda, mert magyar uralom alatt éltek, vagy - mint a csehek - azt látták évszázadokig, hogy egy nép, a magyar, kiváltságos helyzetet élvez. Mostanában, hogy egész Európán végigfutott ez a negatív kép rólunk, nekem kétféle érzésem támadt: egyfelől felháborít, és igazságtalannak érzem (már csak azért is, mert ez egy onnan jövő sommás ítélet, ahonnan mást se lehetett eddig hallani, mint hogy ne bélyegezzünk meg közösségeket, népeket), másfelől viszont sokkal komolyabban kezdtem venni. Mi lehet az bennünk, magyarokban, ami ilyen képet alakít ki? Sőt: nem vagyunk-e tényleg ilyenek? És félek, hogy de. Ez nem történelmi esszé, úgyhogy csak vázlatosan: szerintem valami rossz értelemben vett "úri" mentalitás ült rá a magyar népre évszázadokkal ezelőtt, ami ma is mérgez. Mondjuk, hogy kisnemesi. Kisnemesi, kisúri minta. Ezt tanulták meg sokmillióan, többnyire persze önkéntelenül, ezt a "nekem tartozik az élet egy húszassal" mentalitást. Magamban is érzem ezt a tehetetlen, kiélhetetlen gőgöt. Magyarország történelmének az egyik alappillére a nagy létszámú kisnemesi réteg, a "nemesi nemzet" (talán tíz százalék is megvolt, hatalmas tömeg, ezért is válhatott mintájává a teljes magyar társadalomnak). Egy széles réteg, akik évszázadokon keresztül, többségükben szegényen, de bebetonozott jogokkal és kiváltságokkal vezettek egy nagy országot. Kontrollcsoport: Lengyelország. Magyarországon kívül úgy tudom, hogy egész Európában csak Lengyelország az, ahol szintén megvolt ez a réteg, és ugyanolyan gőggel őrizték a jogaikat, mint a magyar kisnemesség.

Mitől van az, hogy ma mégsem tartják a lengyeleket olyan gőgös, ellenszenves népnek, mint a magyart?

Csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert a lengyeleknek megvolt az a történelmi "mázlijuk" (bocsánat a szóért), hogy - nem kis részben a saját gőgös kisnemességük tehetetlensége miatt - több mint száz évre eltűntek a térképről: a tizennyolcadik század végén Lengyelországot felosztották, és csak az első világháború után lett újra országuk. A lengyel népnek tehát megadatott öt-hat nemzedéknyi lehetőség, hogy leszámoljanak a nemzeti gőgjükkel, ráadásul éppen abban a korszakban (19. század), amikor a modern értelemben vett nemzetek kialakultak. Nekünk, magyaroknak nem volt ilyen tisztítótűzünk: Trianon meghagyott nekünk kényelmes illúziókat, hamis esélyeket, sőt, a kisnemesi mentalitást még fel is erősítette. Maradtunk gőgös dzsentrik mind a mai napig.

Voltak, vannak nagy lengyel szellemi élményeid? Czeslaw Milosz? Vagy filmek? Andrzej Wajda például?

Tizenéves koromnak nagy olvasmányélménye volt Boleslaw Prus A fáraó című regénye, kicsit később Stanislaw Lem Kiberiádája. Wajdát és Miloszt is nagyra tartom. De volt áttételesebb nagy lengyel élményem: Spiró Györgytől Az Ikszek. Egyszer pedig Szlovéniában egy nagy borászat dísztermébe kaptam meghívást: panorámaablakok, hatalmas terasz, csodálatos borok, körben kis szőlősdombok ódon templomtornyokkal, délre az Adria látszott, északra az Alpok, nyugatra a nap ment le éppen, és keletre állt egy hangversenyzongora. A meghívottak közül egy gyönyörű lengyel költőnő átült a zongorához, és Chopin-keringőket kezdett játszani csodálatosan. Lehet, hogy ez nem is szellemi élmény volt, hanem maga a giccs. Mindenesetre lengyel élmény volt, és nagy.

Azt mondtad, vannak akik összetennék a kezüket, ha cserélhetnének veled. Miért cserélnének? Neked hogyan telik egy átlagos napod?

Hát nem úgy, mint az előző jelenetben... Számítógép előtt. E-mailek, válaszok, küldemények elolvasása, reagálás, kiállítás-megnyitás, fülszöveg-írás, szervezés, újraszervezés, újra-újraszervezés, satöbbi. Majdnem mindig van egy megírandó feladat, ami elveszi az időt a "rendes" írástól, de egyúttal alibit is ad, hogy miért is nem dolgozom megszállottan egyetlen feladaton, mondjuk egy regényen. Fénypont: az olvasás és/vagy a találkozás egy-egy barátommal. Hogy miért cserélnének velem? Van lakásom, benne meleg, van családom, vannak barátaim, vannak céljaim, terveim, önbecsülésem, egészséges vagyok.

 

-

Forrás: Vs.hu/Hirling Bálint

És ebből meg lehet élni? De komolyan: miből él egy mai magyar író? Mert pusztán az írásaiból legfeljebb egy féltucat képes megélni.

Honoráriumok, fellépések, felolvasások, publikációk, és nem utolsó sorban dialógus-írás tévésorozatokhoz. Előfordult már zsűrizés is, és volt olyan is, hogy órákat tartottam egyetemen.

És ez elég? Nagyszabású élet ez, amiről például Szomory álmodott? Egyáltalán: vágytál valaha is ilyen jellegű, „monumentális" életre?

Arra születni kell. Én nem vagyok kezdeményező alkat, sőt, hajlamos vagyok visszautasítani az alkalmakat, amikor valaki meg akar mozdítani. De azért ez ellen nagy erőkkel küzdök, és inkább mozdulok. És vannak "monumentális" pillanataim bőven (mint például a szlovéniai jelenet), amiket egy életművész se szégyellne.

Búcsúlevél című verseddel akaratlanul is te voltál egyik elindítója a kortárs magyar politikai költészet ideiglenes felvirágzásának. De mára mintha alábbhagyott volna a politikai költészet lendülete. Milyen esélyei vannak manapság a közvetlenül politikai indíttatású művészetnek?

Szerintem nem alábbhagyott a lendület, csak kezd felvenni valami egészséges ritmust. A költők maguktól szívesen követnek irodalomelméleti mintákat is (na meg egymást : ), de azért alapvetően szabad emberek, és nehezen viselik, ha valami elő van írva nekik. Legalább húsz évig ciki volt politikai verset írni, aztán pedig hirtelen kötelező lett.

Ez komoly? Már miért lett volna kötelező? Nem inkább arról van szó, hogy a „magyar élet" (hogy megint Adyt idézzem) és nem az irodalomelmélet hívta elő ezt a lírát?

De. A „magyar élet" meg az európai élet. Meg a globális élet... Pontosabban az egyre erősödő csalódottság és kiábrándulás mindegyikből. Abból az illúzióból, hogy mi magyarok, mi kelet-európaiak valaha is ki fogunk mászni a félgyarmati helyzetből: mire beléptünk az Európai Unióba, az Unió elkezdett szétesni, és ha stabilizálódik is, nem lesz már ugyanaz, mint aminek valaha szánták, a bizalom elveszett iránta. Ez a legfőbb oka szerintem a jelenlegi "magyar életnek". De ez külső ok, és főleg gazdasági. Erről nem tehetünk. Arról viszont igen, hogy a rendszerváltás óta szellemi-lelki roncsteleppé tettük az országot együtt (én is kivettem a részemet belőle). És most a „jobboldal" tudomást se hajlandó venni erről a roncstelepről, a „baloldal" pedig a „jobboldalt" vádolja vele. Így pedig szinte esély sincs, hogy egy politikai-történelmi indíttatású verset megértsenek. A Búcsúlevél például egy derék jobbosnak hazaárulás, egy derék balosnak orbántakarodj. Szerencsére persze akadnak kivételek, sőt még egy aprócska örömöm is van a Búcsúlevéllel kapcsolatban: a legtöbb bal- és jobboldali hozzáértő, aki beszélt róla, hozzátette, hogy szerinte rossz vers. Márpedig szerintem ez azt jelenti, hogy az irodalmárok legalább abban egyetértenek, hogy fontos lenne jó verset írni a hazáról. És ez biztató. (Tényleg!)
Az előző kérdésed végére visszatérve: a közvetlenül politikai indíttatású művészetnek szerintem éppen annyi lehetősége van, mint bármilyen másfajta indíttatású művészetnek: vagy fennmarad mint a Nemzeti dal és az Isteni Színjáték, vagy pedig úgy eltűnik, mintha nem is lett volna.

Azt mondod, az ország szellemi roncstelep, és hogy az lett, abban neked is megvolt a részed. Miért, mit tettél? Mit tettünk?

Nemcsak szellemi. Lelki is. Hogy mit tettünk? Hát főleg semmit. Lenézzük egymást. Gőgösek és arrogánsak vagyunk egymással vagy huszonöt éve. Hagytuk a kilenvenes években, hogy a tahóság divat legyen, sőt mérce. Kivégzésnek neveztük, ha valaki lemészárolt egy családot. Átvettünk egy szót - lúzer - mert szükség volt rá, de nem vettük észre, hogy a "győztes"-re nincs új, menő szavunk, mert azt alig használjuk. Rettegtünk a vesztességtől, de a győzelem eszünkbe se jutott. Humor helyett mindig csak kiröhögtünk. Bátran kiröhögtük a hagyományt, mert akár hagyománytisztelők voltunk, akár nem, az úgyis bennünk volt. De akiket neveltünk, azt láthatták, hogy a hagyomány az valami alapvetően röhejes dolog. Sőt, jobbos. Ami ugye már szélsőjobbos. Ami ugye már fasiszta. És ami fasiszta, ahhoz nincs több kérdésünk... Mindez tíz-tizenöt éve elkezdett beérni. A szellemi elit addig leckéztette a tisztes átlagszínvonalat, amíg az most eltorzulva, középszerként vág vissza. Minden fronton. És ebből a politika csak egy. Én meg felnőttfejjel éltem át ezt az egészet, volt, amit láttam belőle, volt, amit észre kellett volna vennem. És biztos, hogy kevesebbet tettem, mint amennyit tehettem volna. Mert egyet nem hiszek: hogy a rendszerváltás óta végzetszerűen így kellett mindennek történnie ebben az országban, ahogy történt. Hogy rajtunk/rajtam semmi nem múlt. Igenis múlt. Sőt még mindig múlik.

Hamarosan jön a szavazás. Mit vársz tőle? Egyáltalán elmész szavazni?

El, persze. Csodát nem várok a szavazástól, illetve nagyon is. Gesztust várok a győztestől, akármelyik is lesz, valami olyasmit, mint amikor Széchenyi felállt az 1825-ös országgyűlésen, és felajánlotta egyévi jövedelmét a magyar tudományos akadémiára. Szóval azt várom, hogy valami pozitív, felelmelő és az egész országnak fontos gesztus történjen. De minimum azt szeretném, ha a kormányoldal és az ellenzék is legalább fél évszázados tervvel állna elő a szegénység megszüntetésével a középpontban.

Ez szép gondolat, de mire alapozod ezt?

Arra, hogy különben fél évszázadon belül megszűnik ez az ország.

Milyen a kapcsolatod a kortársaiddal? Volt régen egy kör, Lator László szemináriumán, a Bölcsészkaron, amelynek Babarczy Eszter, Kun Árpád,Tóth Krisztina, Vörös István és mások társaságában te is tagja voltál.

És Wirth Imre, Galántai Zoltán, akikkel szintén együtt jártunk az egyetemre, vagy Bartis Attila, aki a Lator-órákra bejárt... Mindenki megvan szerencsére. Mindenki ír, dolgozik a felsoroltak közül. Lator tanár úr is. Legutóbb Kun Árpádnak jelent meg csodás regénye Boldog Észak címmel, aminek én lehettem az egyik szerkesztője. Nekem az igazi irodalmi életet a Sárvári Kör jelentette, ahol az idők során megfordultak az összes felsoroltak és még rengetegen. A kilencvenes évek vége óta erősen megritkultak a találkozások: a tagok családot alapítottak, kenyeret kerestek. De azért a Kör sose szűnt meg, tartjuk a kapcsolatot, figyeljük egymást. És a kortársaimat is igyekszem olvasni, állandóan lemaradva, de soha nem adva fel.

 

-

Forrás: Vs.hu/Hirling Bálint

Van ma irodalmi élet Magyarországon?

Hogyne, több is...! De egészen komolyan: szerintem pezsgő, szinte áttekinthetetlenül gazdag irodalmi élet van Magyarországon, és nagyon-nagyon jó irodalom. Magamtól nem mernék ilyet mondani, de külföldön élő ismerőseimtől jó párszor hallottam olyat, hogy a magyar irodalom tud valamit, ami nyugatabbra (már vagy még) hiányzik.

Mit tudunk mi? Nem arról van szó, hogy például a prózában be kell hoznunk, most kellene megcsinálnunk valamit, amit a nyugat már a 19. században megcsinált?

Ezen az alapon Bartóknak például Beethoven 10. szimfóniáját kellett volna befejeznie. A magyar népzenét pedig nem kellett volna felgyűjteni, vagy az elképzelhetetlenül gazdag és teljes magyar tárgyi néprajztudománynak meg sem kellett volna születnie, hiszen nyugaton a modernizáció még a tizenkilencedik század során jórészt megszüntette az akkor értéktelennek tartott népi kultúrát, mielőtt fel lett volna gyűjtve. Stanislaw Lem egyik sci-fi-novellájának a hőse keresi a Legfejlettebb Lényeket. Annyi útmutatása van, hogy ott találja őket, ahol valami egészen lehetetlent lát. Végül megtalálja: egy kocka alakú bolygót. Leszáll, és a porban pár féregszerű lény unatkozik. Ők a Legfejlettebb Lények, akik miután elkészítették maguknak a kocka alakú bolygót, már tényleg semmit nem akarnak. Eszemben sincs, hogy a nyugati civilizációt le akarjam minősíteni, egyáltalán: minősíteni, de Lemben ott érzem azt a kelet-európai, irigységgel vegyes iróniát, amit jó pillanataimban saját magamban is. Ami otthonos, jóféle és eredeti. És még egy utolsó példa: a magyar (kelet-európai) íróknak van személyes tapasztalata a diktatúráról. De még egyszer mondom: nem én találtam ki, hogy mi magyarok tudhatunk valami tényleg fontosat.

Voltak mestereid? Ki volt az utolsó nagy költő, akit még személyesen ismertél, és hatott rád?

Málik Roland. Kevesen ismerik, három éve halt meg fiatalon, és nagy költő volt.

Igen, és eléggé költői sorsa volt, ugyanis belefulladt a tengerbe, ráadásul Ecuadornál, ha jól tudom...

Igen, a Csendes-óceánba. Arra, hogy nagy költő volt, persze csak a halála után jöttem rá... Azt hiszem, hatott rám. Petri Györgyöt ismertem, bár csak pár szót váltottunk. Biztos, hogy hatott rám. Weöres Sándorral pedig háromszor is találkozhattam a nyolcvanas években, mert Mezey Katalin, a Sárvári Kör vezetője elvitt minket hozzá és Károlyi Amyhoz. És Weöres Sándor naná hogy hatott rám, hiszen a sarki hentes se vonhatta ki magát a hatása alól.

Némi túlzással, de elmondhatjuk, hogy költőként az irodalmi ifjúság bálványa voltál valamikor. És most? Van kapcsolatod a fiatal költőkkel?

Köszönöm, de azért ezt tényleg csak igen erős túlzással mondhatjuk el. Mármint ezt a bálványságot. Viszont ami nem bálványság belőle, az nemcsak voltam valamikor, hanem vagyok most is: sokan kíváncsiak a véleményemre, mérvadónak tartják, amit az írásaikról mondok. A nagyobb részük fiatal, de akad köztük velem egyidős is. Nem mindig könnyű ezeknek a feladatoknak megfelelni, de azért büszke és elégedett is vagyok, hogy a képességeim alkalmasak arra, hogy valakinek olyan fontos dologban segítsek, mint az írás.

És te például kinek küldted el a verseidet?

A sárvári diákíró-pályázatra 1979-ben. És később a Sárvári Körben annyi segítséget kaptam a többiektől, hogy nem volt szükségem más mesterre.

Ez érdekes, hiszen akkor olyanok virágoztak mint Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky, Vas István, Jékely, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes - még a hevenyészett lista is fantasztikus.

Nem mertem volna verseket küldeni nekik. És úgyis abban a hitben voltam, hogy nekem kell megoldanom a mester-problémámat. Ebben tévedtem, de szerencsém volt. Nem tudom, mi lett volna, ha nem kerülök be a Sárvári Körbe, ami meghatározta a további életemet. De igazából úgy érzem, hogy oda kellett kerülnöm.

Régen, amikor a pályád elkezdődött, volt-e valamilyen elképzelésed arról, hogy milyen irodalmi pályát szeretnél befutni? Egyáltalán: milyen életet képzeltél magadnak?

Húszéves koromban nemigen gondolkoztam semmiféle pályában. Verseket akartam írni, lehetőleg olyan jókat, mint Ady, Verlaine,T.S. Eliot vagy Hadrianus császár. Később prózát is. És ez igazából azóta is így megy, és most is így van. Mindig a következő írás a fontos. De amit eddig írtam, az mégiscsak emlékeztet egy pályára. Vannak hiányok az életemben, de nem cserélném el senkivel.

Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy már felkészültél az öregségre?

Nem. Csak úgy érzem, hogy közelítünk az interjú végéhez...

Névjegy

Kemény István 1961-ben született Budapesten. Első verseskönyve 1984-ben jelent meg. Gyűjteményes kötete: Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek. 1980-2006, (Magvető, 2011). Legutóbbi regénye: Kedves Ismeretlen, (Magvető, 2009). Legfrissebb verseskötete: A királynál, (Magvető, 2012).

Néhány díja: Déry Tibor jutalom (1997); József Attila-díj (1997); Székely Bicskarend (2006); Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (2007); Márai Sándor-díj (2010).

 


tamogatok_zenehu
tamogatok_klubradio
Aktuális szám Különszámok Archívum Interjúk Galéria A Vers Oldala Versrádió kaleidoszkóp Versfesztivál Versmondók Blogja Versmondó Fórum A folyóiratról Előfizetés Támogatók Hirdetési ajánlat Impresszum