Interjúk

Kulcsár Ferenc: Novemberi játék

 

Kassai diákéveimben, 1964-1968 között költő szerettem volna lenni. Nagyon. „Verseket kezdtem írni, s nem lehetett velem bírni"; a halálnál is közelebb akartam kerülni a poézishez, hiszen - mint eléggé korán kiderült - „a mindenség tört ellenem", s ezt az iszonyatos, mélybe rántó erőt, mint Dávidnak Góliátot, le kellett győznöm, vagy legalább megszelídítenem.

Nem volt hát abban semmi csoda, hogy Tinódi, Kazinczy, Márai városának, Cassoviának a magyar könyvesboltjában, akárha az Édenben, öntudatlanul is ártatlanságom megőrzésére, pontosabban visszaszerzésére törekedtem, s lelkem gyönyörűségére olykor órákon át szédelegtem, illetve hát fürdőztem és fuldokoltam a könyvek tengerében, s amolyan zöldfülű titánként meg is vásároltam minden valamirevaló verseskönyvet. Mintha csak megsejtettem volna, amit sors- és nemzedéktársam, Tóth László később úgy fogalmazott meg, hogy „az igazi teremtés nem is az írás, hanem az olvasás", mert „az olvasással az ember az élhető világot hozza létre [...] hogy legyen miben élnie, s legyen hol meghalnia".

Diákéletem e négy éve alatt meglehetősen sok szlovákiai magyar író és költő műve lett szomjúságom „áldozata". Ide jegyzem azokat, melyek most felvillannak bennem: Dobos László: Messze voltak a csillagok; Duba Gyula: Delfinek; Mács József: Megbillen az ég; Cselényi László: Erők; Gál Sándor: Napéjegyenlőség; Tóth Elemér: A halak a mélyben úsznak; Tőzsér Árpád: Kettős űrben; Zs. Nagy Lajos: Tériszony. Ezek között is az egyik legemlékezetesebb egy különös című versantológia volt 1966-ból, a Szélkiáltó. A könyv címét adó, sorsmintázó, baljóslatú, hoszszú csőrű szélkiáltó madár - Ozsvald Árpád antológiabeli versének tanúsága szerint - vihar jöttén, mikor a fák meghajolnak térdbe, a kihalt mezőkön futkos, ijedt szemét felvetve az égre, s mialatt a vadvizek hátán végigver a zápor, a szélkiáltó árva madár menekülést keresve egyre csak rikácsol. Méghozzá 1966-ban, két évvel a „szocializmus emberarcába" belegázolni készülő, vastüdővel ziháló testvéri tankok bevonulása előtt! S mindössze - szinte hihetetlen - négy évvel a mi nemzedékünk, a kilencek antológiájának, az Egyszemű éjszakának a megjelenése előtt, amikor is a szívek és lelkek züllöttségének szövedéke borított ólomburát Európa mostohább felére, és e sorok írója naplójában így panaszkodott: „Tűzben ragyogó csillagok, / Posonium városában / vért köhögök, meghalok. / Hol vagytok, ó, szárnyaim, / örök-szép hajnalok? / Miért nem nyíltok rám, / nagy égi ablakok?"

Egy szó, mint száz, a Szélkiáltó a benne szereplő költők - Bábi Tibor, Cselényi László, Csontos Vilmos, Dénes György, Farkas Jenő, Gál Sándor, Gyurcsó István, Monoszlóy Dezső, Zs. Nagy Lajos, Ozsvald Árpád, Rácz Olivér, Tóth Elemér, Tőzsér Árpád, Veres János - verseivel összeállítója, Koncsol László szerint mércét és hitelt akart nyújtani, a sémák és dogmák száműzését kísérelte meg az irodalomból, a háború utáni nemzedék eszmélését egy sokszorosan determinált, levegőtlen világban.

* * *
Mindezeket azért mondtam el, mert volt a Szélkiáltó költői között egyvalaki, Gál Sándor, akinek az antológiában szereplő, huszonöt évesen írt Novemberi játék című verse, mintegy személyes történelemként, mindmáig elkísért. Ebben a számomra - ez okból is - felettébb kedves, s bizonyos értelemben „origó-versben" még nincs benne - nem is lehet - a későbbi Gál Sándor-i „panta rhei-költészet" valamennyi, nyugtalanság szülte-feszítette, állandóan lüktető-gyűrődő-gyúródó-morajló-tornyosuló nincs-megállása, esztétikai-bölcseleti, külső és belső habitusa, de már próbálgatja az ösztönök áradatának, a hit-háborúknak és faj-háborúknak, a jelennek és a történelemnek a lehetséges szembesülését-szembesítését, s megkísérli a konkrét versvilágból kiemelni - a bölcselet egyfajta segítségével - a „világmegmérést", s megküzdeni a korábban még harmonikusnak hitt világ széthullásának romboló tudatával, a „bomló fogalmakká váló haza és otthon" szorongást keltő érzésével. A Novemberi játékban még nincs jelen a későbbi Gál Sándor-i költészet végtelen, parttalan áramlása, melyek során - Varga Imre szavaival - „a szavak átloccsannak a tapasztalati világ burkán, s a költő egyre többször hajol ki a fogalmakkal mondhatatlan világba", melynek sodrában születés és halál egyazonossá lesz a lét és sors megállíthatatlanságában - de a költő e korai versében már „kezdi olvasni, mint tenyere ráncait, a világ szívverését", s a hontalanság érzésének kétségbeesett aktusa is megérinti a költőt, illetve versét.

A Novemberi játékot többek között azért is neveztem „origó-versnek", mert a „teljes idő ünnepe" ugyan még nem jelenik benne, anyaképe is - ahogy Tőzsér Árpád írta - inkább általánosított, mint teremtett anyakép, s élmény és hit szimbiózisa nem mutat e versben egyetemes távlatot - de az idő, az ítélet és a gondolat ké-szül látvánnyá sűrűsödni a „verssorok niagarájában". Igen, e vers még nem mutatja fel a későbbi, az Európa vadonában veszteségeinket sirató, virrasztó és könyörgő, par excellence nemzetiségi költőt - de már sejteti, hogy „ősei azért éltek, hogy ő is éljen". S ezáltal „egy nép sorsa, múltja van vele"; megérzi, hogy az egyén sorsának csak a nemzet mélyebb, spirituálisan értelmezhető sorsában van értéke és értelme, vagyis nincs külön magánüdvösség és külön közösségi üdvözülés, mert a kettő kölcsönösen feltételezi egymást: az egyik hiánya megszüli a másik hiányát is; s az egyik megléte esélyt ad a másik jövőjének is.

S végül: költőnk eme „origó-versében" még nem jön velünk szembe a teremtés nyolcadik napja, s nem tárul elénk nagy víziókban „a születés előtti világ és a halál utáni csönd" között feszülő, a gondolat, a forma és a ritmus harmóniájában áradó „függőleges hullámzás"; az Éden és a Golgota, a teremtés, a bűnbeesés és a megváltás misztériumának újra meg újra történő megismétlődése a lélekben és a történelemben, a sziszegő kígyó, a suhogó korbács, Krisztus király öt, nektárt csöpögtető virágkehely-sebe; a létezés nagy kérdései sem feszítik szét a verset - de a gyermekkor univerzuma, az élethimnusz, a „részeg virágzás", a „fürtös magány", az idő és az erkölcs kérdése már helyét keresi soraiban és sorai közt, megsejtve, hogy a pillanat évezreddé tágulhat, az évezred pedig pillanattá, melyben ott izzik az örök jelenlét forró fészke, a szív mélyén, a szív szakadékában az a pont, melyből egyszerre érzékelhető a múlt és a jövő, s amelytől a költő később azt kéri, hogy - mintegy csodaként - „zárja magába és tegye szabaddá szavát".

* * *
„Kimért utamra mezítláb léptem, / némán, komolyan, ahogy illik kezdeni az életet."
Így örökítődik meg a Novemberi játékban a születés pillanata, hogy aztán a meglett férfi a „fenséges magasságtól", az iszonyú univerzumtól megborzongva a füvek árnyékát kérdezze meg, mit is kezdjen vércseppes, forró életével. Azzal az élettel, amely kezdetben a költőt égből kimetszett metaforákkal marasztalja, hiszen otthon az „ablakban könyöklő muskátlik őrzik / az estét lila tátika álmodik / s az izzósárga ökörfarkkóró csillagai / fölszállnak a göncölös magasba / s Péter-Pál táján / mikor megszakad a búza töve / hallani a hála gyöngyvizű csendjét" s még a korhadt koporsódeszkák közül is kihajt a virág, hogy a madarak esti imájára figyeljen. Azzal az élettel, amelyben mindezek ellenére megszületik az ezeréves magány, s a gyermekkor egyetlen pillanattá lesz az öröklét csöndjébe szőve. Azzal az élettel, mely az öröktűz idejébe és az örök idő tüzébe van ágyazva, s melyben a növekvő magány, a bűn és a gyász közepette új és új Atlantiszok süllyednek el, „s nem érkeznek mentő gályák, nem érkeznek királyi hajók", csak a történelem feletti vers-időbe kétfelől zuhogó szél suhogását hallani, miközben a költő így vizionál: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / velük együtt le a mélybe / le a végső némulásba / tanúnak titoknak végső jelnek / feketén vérző nyitott sebnek / felvilágolni az örök mélyről".
S mialatt kicsapódik a könnyből a só, a költő az együttérzés szavai helyett csak az európai csönd sírását hallja, ahol a kontinens mostohább felén negyedszázadot késik az óra, s ahol csupán szemétkupacok perelnek a reménnyel s a széllel. Mégis, a Golgotáról s „a magas egek közül" a valótlan virágzás csendjébe, a hársfaillatú balladákba rántja vissza a tékozló fiút a „teljes idő ünnepe"; oda, a végső szabadságba kíván visszatérni „hűséges halálával", ahol az apa „kiáll a hajnal elé inni egy kortyot a fényből", s ahol „együtt éltünk meg sok virágos lakodalmat, voltunk fölpántlikázott vőfélyek s násznagyok ünnepi feketében". Oda, ahova kimért útjára mezítláb lépett a költő, s ahol majd fölfénylik a hold udvara, s minden olyan lesz, mint a kezdet kezdetén.

* * *
A Novemberi játék voltaképpen az Anyát örökíti meg csupasz verssorokban, a tényt: miután a bomlott ég alatt egy lány sírva leborult, az ölelés szép ráadásaként megszületett ő, a költő, hogy november hidege ajkon csókolhassa, s később, felnőtt „csavargóként" versbe - nem pedig kőbe - véshesse az Anyát, hogy ne fájjon neki az öröklét. Mindannyian megkérdezetlenül jövünk napvilágra: „Születnek a gyerekek s nem tehetnek róla" - írja Gál Sándor 1962-ben (érdekességként, 1957-ben Tőzsér Árpád ugyanezt mondja: „Élek, csavargok, / vagyok, mert lettem, / mint dér az ágon, / megkérdezetlen"). Azért említem a két - egykori - „csavargó" költő ebbéli egyezéseit, mert „kéretlen világrajöttük" ellenére mindkettőjüknél az Anya képén „a világ a ráma", s mindkettejük már fiatalon vallja - Tőzsér a Férfikorban, Gál a Novemberi játékban - a vers, a szó ÖRÖKLÉTET szavatoló erejét, melyet „irigy üdő, sem tűz el nem bonthat".
Gál Sándor Novemberi játékában, s egyáltalán, „bő árú versei során" tárul fel anya és fia világa, akik egyformák, mint a napsugarak, de a „halálosan szép élet" meg „a vad, értelmetlen szenvedés" elragadja a fiút egy anyától, s így már csak a szívbe örök stigmát égető emlékek kötik össze őket, amikor is a háború üszkös szénszája vicsorgott rájuk, és szép, néma hullák közt tanultak éhezni, együtt bújva meg a cserép nélküli ház dohos pincelyukában, miközben „isten, ez a hóbortos teremtő, szétlőtt tankokkal játszott". Ez volt az útravaló. Ezt kell felépítenie, felmutatnia, felemelnie a költőnek, jelentést téve egyre az időnek, méghozzá úgy, hogy „isten ha emelné, ő se tenné szebben", a „nyelv alatt őrzött énekekben".
Gál Sándor, talán mondhatom így is, Sándorunk most, novemberben hetvenöt éves. Kassai diákként - s ez az én személyes történelmem vele kapcsolatban - Novemberi játék című versével, tizenhat évesen, eljutottam egészen a komáromi Jókai Napok versmondó ünnepéig. Lassan fél évszázada ennek.

Ötven év után pedagógus lányom és férje, magyar szakos tanárok lévén, arra kértek, ajánljak növendékeiknek verset, mellyel a Tompa Napokra indulhatnának. Elsőként - mi más - a Novemberi játék ötlött fel bennem. Tüstént meg is hallgattuk az atomkor utáni számítógépkor tüneményén, az interneten - Dráfi Mátyás nemes veretű előadásában - a még mindig „modernül" hangzó verset. Közben teljes erővel elöntött a déjà vu, átölelt az ifjúság, az öröm. A csodák között ez is egy csoda: hinni kell az öröklétben, az örök jelenben - s megvalósul. Egy vers lelkeket mozgósíthat, nemzedékeket köthet egybe. Íme, az élet játéka, az elégtétel: a Vers, az élő Vers másoknak adott ajándéka újra meg újra visszaszáll a költőre, ezúttal Gál Sándorra, bearanyozva ősz fejét, melyet - ahogyan a hívás igézetében című versében írja - a felemelkedő ég pirosában és az alkony megcsendesült leheletében „az örök várakozás töviskoronája" díszít.

(forrás: Irodalmi Jelen)


tamogatok_zenehu
tamogatok_klubradio
Aktuális szám Különszámok Archívum Interjúk Galéria A Vers Oldala Versrádió kaleidoszkóp Versfesztivál Versmondók Blogja Versmondó Fórum A folyóiratról Előfizetés Támogatók Hirdetési ajánlat Impresszum