Interjúk

"Amikor a lelkiismeretem felüvölt"

 

2012-ben sem kerülte el a cenzúra: visszavonták a terjesztőktől a DVD-ket, amelyek az ő kísérőszövegével ajánlották Gazdag Gyula dokumentumfilmjeit. Erről meg a Fidesz szerinte elkerülhetetlen bukásáról beszélgettünk, a nyomorról, a nemzeti együttműködés hiányáról, a még mindig nagy magyar költészetről és a mennyei királyság önkénteseiről.

A MAGYAR NARANCS INTERJÚJA

 

Magyar Narancs: Zavar, hogy a MANDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet) - ha nem is igazán hatékonyan, de a maga módján mégis - kicenzúrázott?

Kornis Mihály: Szimpla ügy ez, afféle hatósági baklövés. Hangulatomra gyakorolt hatása jelentéktelen, ellenben a kormányzati dilettantizmus szempontjából korszakalkotó. Megmutatják, hogyan csinálhatnak börtönőrt magukból, holott ezt a szerepet most az egyszer megúszhatták volna. A határozat a kádárizmus legsötétebb oldalát bemutató bátor, ellenzéki dokumentumfilm, olyan mű, amit Orbán Viktor büszkén végigülhetett volna ma is, még arra is büszke lehetett volna, hogy a Felcsúton megesett történet remek feldolgozásával lehetett annak idején a kádárizmus poklát felmutatni - a film részint antibolsevik propaganda. A hatóság azonban ezt nem értette: nyilván az zavarta, hogy a kísérőszövegben leírom a diktatúra szót... (A szövegben ez áll: "Aktuálisabb ma, mint valaha. Hogy működik egy diktatúra, miért lehet egyáltalán sikeres? De szükségképpen miért nem lehet tartós ez a siker?" Kálmán C. György vonatkozó publicisztikáját lásd a narancs.hu-n, Pancsercenzúra címmel - a szerk.)

MN: A MANDA-ról beszélsz, amikor hatóságot mondasz?

KM: Mintaszerű hatóságként viselkedtek, nem? Kabaréba illő. Egy profi elnyomó gépezet észre sem vette volna, nem csinált volna reklámot a lemeznek. Most minden intézmény, szerv, hivatal, minden, ami az állam kezében van, egyre inkább hatósággá válik, mégpedig ugyanazzá az egy hatósággá. De száz lába van az egy fejnek, és a legtöbb lába sánta. A hatóság azt tekinti a maga ízes és összetéveszthetetlen nyelvén veszélyes "politikai interpretációnak", hogy a diktatúráknak darab ideig tartó sikerük ellenére bele kell fulladniuk a saját bornírtságukba. Szerintük a kádárizmus ilyen tanulságait érdemes elfelednünk. A diktatúra bírálata, tanulságainak mára vetítése nem kívánatos: ez a liberális értelmiségi vélemény a betiltás okáról. Az én egyszerűbb olvasatomban ez azt jelenti: kuss legyen. Petri György, akinek egy csomó versét jövő héten mondom el a Nyitott Műhelyben, erről a "kuss legyen"-ről a 70-es években azért írt már egyet s mást.


Fotó: Németh Dániel

MN: Téged nem zavar kissé ez a nosztalgia, ahogyan a kortársaid közül némelyek szinte derűsen ismerik fel, mintegy a fiatalságuk újjáéledéseként, hogy az erőszakos hülyeség bizonyos gesztusaiban - például a te esetedben is - visszaköszönnek a 70-es, 80-as évek?

KM: Nem érdekel. Több mint tíz éve nemigen veszek részt a közéletben. Nem járok színházba, nagygyűlésre, társadalmi rendezvényekre, kiléptem az összes írószövetségből. Pártnak, egyháznak sosem voltam tagja. Úgy gondolom, már csak könyveket kell írnom, a tőlem telhető legjobb mondatokat. Tanítanom kell. Volt egy időszak, nagyjából '87 és '92 között, amikor ezzel nem voltam kellőképp tisztában: azt hittem, Magyarországon a csendes többség demokratikus érzelmű, az pedig magától értetődött számomra, hogy az ő véleményüket képviselem. Aztán, a mind durvábban intoleráns szélsőjobb reakcióknak a nem hivatalos részről is szinte akadálytalan fogadtatásából megértettem, hogy a társadalom többsége nem demokratikus érzelmű, sőt szolidaritást sem érez a származásuk miatt támadottak iránt. Ez öngyilkos magatartás, hiszen a tekintélyuralmi berendezkedések, ha és mivel nem képesek orvosolni a szegénységet, úgyis megbuknak. Csak idő kérdése. De nekem nincs ezzel dolgom. Én az édes anyanyelvem gyermeke vagyok, nem a turulmadáré.

MN: Miből gondolod, hogy épp nálunk, ahol láttunk már pár tekintélyuralmat konszolidálódni, évtizedekre berendezkedni, a mai diktatórikus szándék nem élhet meg, meg kell buknia?

KM: Ami most van, az korántsem azonos Kádár vagy Horthy uralmával. Nincs mögötte semmi. Kitapintható viszont a juhokat terelgető pásztorról, a közös célok helyett csakis kényszerrel összetartható nemzetről, a gyengék széthullásáról, az erő egyre frusztráltabb dicsőítéséről szóló beszédekben, a hatóságokká váló hivatalok állandó intézkedési kényszerében a diktatórikus szándék szellemi gyöngesége. Ennek a politikának - lehet, hogy nem négy, csak nyolc éven belül, ezt nem tudom - kudarccal kell végződnie. Ez a mai világhelyzet jellegzetessége: a válság általános, de aki az időben visszafelé haladva akarja legyőzni, rettenetesebbet bukik, mint aki jövőbe mutató változtatásokra szánja el magát. Az sem lesz biztosan sikeres - de a lehetősége megvan. Visszafelé azonban nem járnak az órák. Azért óvakodom a politizálástól, a közéleti megnyilatkozásoktól, mert szerintem az, ami most Magyarország felé közelít, ugyanannyira katasztrofális, mint amennyire elkerülhetetlen. A folyamat már réges-rég túljutott azon a kritikus ponton, ami előtt visszafordítható. Attól tartok, az ország ripityára megy szét, és nagyon nehéz lesz újra konszolidálni, ha a törvénytelenségek kora véget ér. Szerintem botorság azt latolgatni, hogy az ellenzéknek meg lehet-e nyernie 2014-ben a választásokat. Nem ez a kérdés. Ennél sokkal nagyobb a baj.

MN: Mire gondolsz? Mi az, ami szerinted régen és helyrehozhatatlanul tönkrement?

KM: Minden, ami a szellem napvilágához tartozik. Nincs a tudás vezetői pozícióban, ott a fordítottja ül, nincs közkultúra, leépítették, de nem ez a kurzus kezdte, ez itt legalább 1914 óta megy. Lebutított, mindenféle médiamoslékkal megetetett ország. Országosak vagyunk a pusztulásban, mint József Attila fogalmazott. De mindenekelőtt a nyomor. Ez az a szó, amiben itt ma minden baj összefoglalható. A nyomor napra nap egyre kikerülhetetlenebbül jön szembe az utcán. Már nem csak jó ideje a társadalmon kívülre sodródott emberek turkálják a kukákat este tizenegy után. Pár nappal ezelőtt, éjjel egykor a hatos Blaha Lujza téri megállójában egy 80 év körüli, "nagymamakülsejű" néni áll elém, jobb napokat is látott, öreg ruhában, kinyújtja a kezét, azt mondja, nincs mit ennem. Meg akartam előzni, de már nem tudtam, belenyomtam annyi pénzt a kezébe, amennyi a zsebemben volt, de levegőt nem kaptam, és utána utáltam magam, mert nem tehettem többet. Ez az ember most kezd koldulni. Csókolom a kezét, mondtam búcsúzóul, mi mást mondanék egy tisztes, idős hölgynek, aki pénzért könyörög hozzám éjjel a villamosmegállóban?! Egyre inkább olyan az egész, mintha valamelyik közép-amerikai országban lennénk, lehetőleg még pár évtizeddel ezelőtt, ott, ahol egy rendkívül szűk réteg rendelkezik a javak 90 százalékával, és a rajtuk kívüli teljes lakosság osztozik a maradék tízen. Ezt akkora katasztrófának tartom, amellyel szemben egyszerűen tanácstalan vagyok. Amikor a lelkiismeretem felüvölt, olyankor kirohanok a Kossuth térre, és mondok valamit, mint pár hónapja a Szolidaritás tüntetésén. De nem tudom megmondani, mi a kivezető út. Pedig ezt mint afféle liberális értelmiséginek, aminek csúfolnak, tudnom kellene.

MN: Te nem tekinted magad liberálisnak?

KM: Hogy nekem akkor, '89-ben mit jelentett, azt hagyjuk. Naivitást. De a rendszerváltáskor mindenki, aki állítólag értett hozzá, vidáman közölte, hogy ezentúl kapitalisták leszünk, ami azt is jelenti, hogy a veszteségesen működő vállalatok bezárnak, sok embernek, aki ezekben dolgozott, hirtelen újra ki kell majd találnia magát. Olyan slendriánul, olyan könnyed gondatlansággal mondott le a hangadó értelmiség róluk, a parasztokról meg a melósokról, mint akik nem tudják - mert nem tudták -, mi a nyomor. Azzal sem foglalkozott senki, hogy mit jelent, ha bejön az RTL Klub meg a Tv2, és azt a kulturális kínálatot, amelyet a Magyar Televízió addig nyújtott, le fogja söpörni a maga kilencszer olcsóbb, tízszer nagyobb profitot hozó, százszor igénytelenebb, ordenárébb, vacakabb műsoraival, és ez alapvető változás lesz. A hülyeség trónfoglalása. A hazugság kora után jött a bóvli kora. Nem rosszaságból, nem azért, mert a gonosz multik csak a saját logikájuk szerint viselkedtek. Nekünk meg azt mondták, hogy ezen nincs mit filozofálni, mert máshogy nem megy, mindezt csak le kell nyelni, mint a kanalas orvosságot, és úgyis mindenki, akibe csak egy kicsi gógyi is szorult, majd rá fog jönni, hogyan lehet itt, ilyen körülmények között megélni. Aztán ha volt is némi prosperitás, növekedés, a munka nélkül maradt, véglegesen elnyomorodó százezrek és a gyerekeik életén az már nem sokat változtatott. Tegnapig valahogy elvegetált az alamizsnaszerű szociális juttatásokból Komló és Tatabánya, ahol egész lakótelepek maradtak állás nélkül. Az utóbbi évek egyik nagy lépése ebben a folyamatban egyrészt a Jobbik feltűnése volt, amely utat mutat, egymás ellen fordítja a mindenből kimaradtakat, vagy agitálja őket, hogy végső soron mindenről úgyis a zsidók tehetnek. A másik fontos lépés a Fideszé, amely megvonta tőlük, "feltételekhez kötötte" még az alamizsnát is, bár kínálni semmit se tudott cserébe. Az orbánizmus szerintem nem a nemzeti együttműködés, hanem a nemzeti széthúzás politikáját jelenti, ez vele a legnagyobb baj, a többi őrület ebből, a mesterségesen is szított erőszakosságból, a csak azért isből következik. A nemzeti együttműködés rendszere itt az volna, ha Orbán nem kilökné a nemzetből, hanem beemelni próbálná abba a szegényeket, a képzetleneket, az elesetteket. Nem csak a törzsszövetség híveit, a Fidesz-egyház tagjait hagyná gazdagodni, akiknek ő a jó pásztora, mint most megtudtuk. Ha a Turul-nemzetet nem állítaná az állampolgári közösség, a köztársaság helyére. De a szolidaritás eltűnése, a szétesés nem ezzel a rezsimmel kezdődött, ők csak be fogják - jó eséllyel - végezni a történetet. Orbán szereti elmondani, és ebben tulajdonképpen igaza van, hogy "2010-ben a magyarok elsöprő többséggel igent mondtak a nemzeti együttműködésre". Ez így van, arra mondtak igent. Csakhogy nem azt kapták, hanem az ellenkezőjét. Ez a nemzeti széthúzás kormánya és politikája.

MN: Rendszeres nyilvános fellépéseket tervezel idénre, ha nem is a Kossuth téren, de a Nyitott Műhelyben. Lesz egy állandó költészeti előadóested, ezen fogsz az első alkalommal Petrit szavalni.

KM: Nem történik majd más, csak anélkül, hogy a címeket bemondanám, előadok egy jó órányi monológot Petri György verseiből.

MN: Monodrámává komponálod őket?

KM: Nem, csak elmondom őket egymás után, mintha magamban beszélnék. Hogy legyenek, hogy megszólaljanak. Megszólaltatom a nagy mai magyar költőket, ahogyan Kertész Imre Jegyzőkönyvét adtam elő a Kamrában '91-ben, amikor még alig ismerte a közönség. Tavaly eszembe jutott, hogy a jórészt már halott klasszikusok utolsó nemzedékét - Petri, Orbán Ottó, Tandori - követő kortárs költőket nem ismerjük oly bensőségesen, és nem tartjuk őket annyira számon, ahogyan Magyarországon a nagy költőket szokás - és megint valami elvész végleg, ha a továbbra is élő, roppant értékű magyar poézis kiesik a magyar kulturális köztudatból. Ezért Petri, Tandori, Orbán életműve közé Borbély Szilárd, Ferencz Győző, Kemény István verseit helyezem el egy-egy estén, és ha belefér, a továbbiakban Várady Szabolcs, Takács Zsuzsa, Rakovszky Zsuzsa és mások nekem kedves verseit is elmondanám. Kollegiális vallomásnak szánom, a magyar költészet élvonala melletti szolidaritási tüntetésnek.

MN: Legutóbb megjelent, Hol voltam, hol nem voltam című beszélgetőkönyvedet dicsérte a kritika, voltak viszont olyanok is, akik fanyalogtak.

KM: Úgysem hiszik el az embernek, amit ilyenkor mond, szinte mindegy is, hogy mit válaszolok, ha védekezem, csak dicsekvésnek tűnik, nem lehet belőle jól kijönni. Velem, azt hiszem, valami hasonló dolog történt, mint Karinthyval. Nem a tehetségemet mérem az övéhez, csak az a közös bennünk, hogy az ő kortársai is mindig úgy látták, hogy elhülyéskedte a talentumát, nem írta meg a Nagy Művet. Néha mintha ő is ezt érezte volna.

MN: A te bő másfél évtizede írt Napkönyved főszereplője is írásgörccsel és a saját magát illető súlyos kétségekkel küzd.

KM: Azután, amikor 2000- 2001-ben Németországban voltam, történt bennem valami, és azóta tíz könyvet írtam. Elvégeztem a lelkiismeret-vizsgálatot. Ha megfeszülök, se tudtam volna többet vagy jobbat írni, mint amit megírtam és még megírok. Bennem ennyi van, ennyit tudok letenni az asztalra. Biztos vagyok a könyveimben. Talán furcsán hat majd, amit mondok, de abban az értelemben mélyen hívő ember vagyok, hogy egész életemet úgy éltem le: az én országom sem ebből a világból való. Ezt János evangéliumában mondja Jézus. Mindazt, amit én írtam és tettem az életben, abból a másik világból tették lehetővé. Ennyi telt tőlem. Igyekeztem rendesen megcsinálni, és azon a nyelven, amelyen írnom adatott. Annyira magyar vagyok, hogy akárhogy is van, akármilyen rémes is, ami következni fog, nem tudnék már elmenni innen. Legfeljebb pihenni. De nincs rá mód. Ha meg fentről küldenek, kimegyek a Kossuth térre, beszélek is, de csak mint a Fönti Ország bolond önkéntese, aki egy darabig még itt van szolgálatban. Nem szeretném, hogy ennél több közöm legyen az itteni dolgokhoz. Nem tudni már így hatvan felett, hogy húsz évem van-e még, vagy már csak három. Szeretném kihasználni az időm.

 


tamogatok_zenehu
tamogatok_klubradio
Aktuális szám Különszámok Archívum Interjúk Galéria A Vers Oldala Versrádió kaleidoszkóp Versfesztivál Versmondók Blogja Versmondó Fórum A folyóiratról Előfizetés Támogatók Hirdetési ajánlat Impresszum